Isten hozott a klubban!

Ez itt most egy másfajta poszt – nem előadásajánló (jó, azért az is lesz benne), hanem cikkajánló. Most olvastam ezt a posztot, és több szempontból is nagyon jó élmény volt. Egyrészt nyilván mindenki szeret olyasmit olvasni, ami neki kedves témáról szól. Ráadásul itt pont azt fejtegeti a szerző, amit én is írtam már párszor, hogy jelenleg a budapesti színház elképesztően jó. Nem egy, nem két színháznak van két-három jó előadása, hanem legalább öt olyan játszóhely van ma Pesten, ahová gyakorlatilag bármelyik este nyugodtan be lehet ülni, a minőség garantált.

És annyira nem meglepő, hogy az újságíró ugyanazokat a színházakat és alkotókat említi, amiket én is szoktam mindig ajánlani. Az is jelzésértékű, hogy ezekre az előadásokra mennyire nehéz jegyet kapni, mint ő is megtapasztalta – ha valakinek ilyen kézzelfogható bizonyítékra van szüksége, csak próbáljon meg jegyet venni a Radnótiban a 10-re vagy a III. Richárdra, a Katonában a Kaukázusi krétakörre, a Mi osztályunkra vagy az Ahogy tetszikre, bármelyik Pintér Bélára… és akkor még csak tényleg csak pár előadást emeltünk ki.

De muszáj azt is megírnom, amivel nem értek egyet. Ez egyben a programajánló része is a posztnak, bár szabálytalan, mert jegy már nincs rá. Szóval: a Rozsdatemető 2.0 igenis egy remek előadás. Konkrétan jelenleg az egyik legjobb a Katona nagyszínpadán (igen, tudom, Ithaka, Nóra, Berlin, Alexanderplatz, Ascher Tamás Háromszéken, stb., de ezek nem jobbak nála, legfeljebb ugyanannyira jók). Több más színházbajárótól is hallottam ugyanezeket a felvetéseket az előadással szemben, de nem értek egyet, számomra hibátlanul működött a produkció. Én konkrétan azt tervezem, hogy még egyszer megnézem. Hát lehet egy ilyet kihagyni:

Na, ugye. Terveztem egyébként írni róla, hogy miért jó szerintem ez az előadás, és remélem, sikerül majd összehoznom.

Visszatérve az eredeti témához, hogy mennyire nagyon jó manapság a pesti színház, hadd osszak meg itt egy bekezdést, amit korábban a 2018. év Top 10 színházi előadásához írtam a kulter.hu-ra, de a végleges szövegből kimaradt:

“Kérdezzünk körbe nyugat-európai nagyvárosokban élő barátaink között, hol mondható el az, hogy egy hónap tetszőleges napján minimum három hibátlan színházi előadásból választhat, de inkább többől. Mert ez Budapesten jelenleg igaz. Ma, amikor ezt írom, január 9-én a következő előadások lesznek este: Nóra – karácsony Helmeréknél a Katonában, IV. Henrik I-II. az Örkényben, a Bádogdob a Katona Kamrájában, a 10 a Radnótiban, vagy a kicsit más jellegűeket kedvelőknek a Maladype III. Richárdja, a Sóvirág, de ma este lesz Az Őrült Nők Ketrece, a My Fair Lady és A Pál utcai fiúk – és nyilván nem teljes a felsorolás. Ja, ma este lesz A fajok eredete 150. előadása a Szkénében. Ez így egyben bárhol máshol a világon elképzelhetetlen csoda lenne. Pesten ezt úgy hívják, hogy egy átlagos szerda. Csak a miheztartás végett.”

De most tényleg, teljesen komolyan mondom, tessenek nyugodtan körbekérdezni, ilyen egészen egyszerűen nincs még Londonban sem, mert ott leginkább a közönségdarabok futnak, a West Enden főleg.

És persze rendkívüli módon irigylem Schultz Antalt: 13 hónap alatt 100 színdarab egészen remek eredmény. Nekem még nem volt olyan évadom, amiben 80 fölé tudtam volna vinni a számot, de már a 60-nak is örülni szoktam. Viszont volt olyan időszakom már volt, amikor egyszer 9 nap alatt 8-at láttam, egy másik alkalommal pedig 8 nap alatt 7-et (mindkettőben volt egy-egy dupla nap, tehát két előadás). Civilként ez azért nem rossz. De ismerek egy kritikust, aki egyszer egy 30 napos hónap minden estéjén színházban volt – és biztos vagyok benne, hogy ezzel nincs egyedül.

Mindig is irigyeltem a POSZT-válogatókat – nem a kiválasztás joga miatt, hanem azért, mert egy teljes évadot nézhetnek végig, ráadásul a vidékieket is, ami nekem szinte csak a vendégjátékok alkalmával adatik meg.

Az is kiolvasható egyébként a cikkből, hogy az addikciónak még a kezdeti szakaszában jár, és valójában még teljesen normálisan áll a témához. Ismerek olyanokat (hmmm…), akiknél később fellépnek olyan tünetek, amit mondjuk helyfetisizmusnak nevezhetnénk – vagyis szeretnének minél jobb helyről, minél közelebbről nézni az előadásokat; aztán ugyanazt az előadást más szögből, másik helyről megnézni; ide kapcsolódik még a türelmetlenség, hogy minél előbb akarja látni, és már akkor megveszi a jegyet, amikor még el sem kezdődtek a próbák, de a kedvenc rendezőt, színészt, társulatot (és ezekből nem kevés van!) látni kell. És aztán van a már-már patologikusnak nevezhető függőség vagy rajongás, ami ilyesmiben manifesztálódik. Szóval, csak óvatosan!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .